MEGNYUGVÁS.

   Meg van írva régen:
Elmúlik az ember, mint árnyék a földön,
   Mint felhő az égen. 

  Nem tudjuk, mi végre
Jöttünk a világra s mért megyünk ki ujra
  A nagy semmiségbe. 

  Mint szeszélyes gyermek,
Aki töri, zúzza, aki fejét veszi
  Minden játékszernek: 

  Úgy bánik mivélünk
A mohó természet. Összetör, ránk gázol,
  Bármiképen élünk. 

  Ránk suhintja öklét.
Mint kerék a sarat, úgy dob le magáról
  A futó öröklét.

  És én mégis áldom
Azt a nagy hatalmat, mely megadta nékem
  Múló földi álmom.

  Mégis legyen áldott
A futó pillantás, mely engedte látnom
  Az örök világot... 

  A könny permetegje,
Mely özvegyek, árvák nyomorára hullott
  Szent búban remegve;

  A harag villáma,
Mellyel égő lelkem a gonosz nagyságok
  Gőgjét megdobálta.

  Áldott az az óra,
Melyben megvigasztalt egy barátom hűsége
  S egy gyermek mosolyja. 

  Éltem és daloltam.
Éreztem a szépet s az igaznak, jónak
  Követője voltam. 

  Magasba ragadták
Lelkemet a vágyak s hordtalak szivemben
  Isteni szabadság!

  Ezzel én beérem.
Nem félek a sáppadt elmulás arcától
  Hogyha eljön értem.

  Mosolyogva várom,
Mint titkos világok csöndes kalaúzát
  A végső határon.

  Mert részem volt abban,
Bár csak pillanatra, ami véghetetlen,
  Ami halhatatlan,

  Ami örök fenség.
Hálatelt sóhajjal búcsuzom majd tőled
  Gyönyörű mindenség!